Negyvenhetedik fejezet

A vörös kardos szépség hamar megingott, és arra támaszkodva, amit kicsikartunk belőle, rövidesen szóra bírtuk a többi Jensaarát - mert így hívták magukat. Rendkívül érdekes dolgokat tudtunk meg tőlük, és ez az egész egyfajta sajátos filozófiai burokba volt csomagolva, amely alapján egyenlőségjel került Obi-van Kenobi, illetve Darth Vader közé, abban az értelemben, hogy mindketten Jedi-végrehajtók voltak. A Jensaarákat ugyanúgy készítették fel, mint a Jedi- ket, egészen odáig, hogy saját fénykardot készítettek maguknak, majd azzal gyakorlatoztak, viszont ez a feladat korántsem jelentette számukra azt a lépcsőfokot, mint az általam ismert Jedi-hagyományban.

A Jensaarák azzal koronázták meg a tanulmányaikat, akkor váltak Jensaara Védőkké - voltak Tanítványaik, Védőik, valamint egyetlen Saarai-kaarjuk -, amikor elkészítették a páncélzatukat. Egy közönséges, gyári páncélból indultak ki, amelyet bevontak összesodort kortózis-szálakkal, ami jelentős védelmet nyújtott számukra a legkülönfélébb fegyverek ellen. A páncélt és a maszkot aztán átalakították, a formáját vagy a saját maguk, vagy a népük számára fontos teremtményekről mintázták. A foglyainkról leszedett páncélzatok egytől-egyig rejtőzködő életmódot folytató élőlények külseje alapján készültek - olyan lények külseje alapján, amelyek csendben meg¬húzták magukat, amíg nem háborgatták őket, akkor viszont halálos ellenfeleknek bizonyultak.

Tavira és a Jensaarák közös története megint csak érdekes volt, és kiderült belőle, hogy az admirális súlyos hibát követett el a múltban. Évekkel korábban - mialatt egy sikertelen rablótámadás után az Új Köztársaság egyik csapásmérő különítménye elől menekült - a Quence-szektorban, a Suarbi-rendszerben tört ki a hiperűrből. Ott a hetedik bolygó, egy gázóriás körül tucatnyi hold és hatalmas aszteroidagyűrű keringett. A holdak egyikét - a csillagtérképek szél rint a Suarbi 7/5-öt - Susevfinek nevezték el azok a telepesek, akik évszázadokkal korábban úgy döntöttek, hogy megszelídítik azt a vad világot. Noha a méretét és a forgási sebességét tekintve hasonlított a Yavin-4-hez, a Susevfi felszínét javarészt füves pusztaságok borították, akárcsak a Noquizort, vagyis azt a bolygót, amelyen a Coruscant elleni támadás előtt állomásoztam. A Susevfin az idők folyamán kialakult néhány nagyobb emberi település, és a Jensaarák a Yumfla nevezetű jókora város mellett éltek.

Tavira több tucatnyi kalózának társaságában leszállt Yumflába, és azonnal nekilátott, hogy megdolgozza a helyi birodalmi kormányzót, egy jelentéktelen bürokratát, aki akkor követte el élete utolsó hibáját, amikor elutasította az Invidek ajánlatát. Tavira lelövette az illetőt, aztán ünnepélyes keretek között deklarálta, hogy a bolygó népei felszabadultak mind a Birodalom, mind az Új Köztársaság elnyomása alól. A Jensaarák Saarai-kaarja elment Tavirához, hogy tárgyaljon vele. Hamarosan megszületett a megállapodás, de Tavira természetesen felrúgta, és olyan helyzetbe hozta a Jensaarákat, hogy csak úgy menthették meg a gyors és biztos haláltól a honfitársaikat - akik még a létezésükről sem tudtak -, hogy Tavira szolgálatába szegődtek. És mindannyian tudták, hogy ha csalódást okoznak a gazdájuknak, az Yumfla megsemmisülését vonja maga után.

Mialatt Mirax az Invidekre vadászott, a Jensaarák érzékelték a szándékait. Elkapták őt a Nal Huttán, és elhurcolták a Susevfire. Tavira meg akarta öletni, de a Saarai-kaar ragaszkodott ahhoz, hogy életben hagyják, így aztán a régi kormányzói palotába vitték, és azóta is ott őrizték.

Amint megtudtuk mindezt, Luke és én azonnal indulni akartunk a Susevfire, de előtte még súlyos döntést kellett hoznunk, ugyanis a Jensaarákat nem vihettük magunkkal. Egyelőre lehiggadtak ugyan, viszont könnyűszerrel megfoszthattak minket a meglepetés erejétől, és azzal jelentősen megnehezítették volna a dolgunkat.

Végül úgy döntöttünk, hogy foglyainkat a Courkrus-on hagyjuk az egyik ysalamiri társaságában. És mert meg kellett bíznunk valakiben, hogy őrizze őket, felkerestük Jacob Nive-ot. Először is közöltem vele, hogy valójában Keiran Halcyon vagyok, Jedi-lovag, aztán Luke Skywalkert is bemutattam. Ezt követően elmagyaráztuk Jacobnak, hogy hamarosan felszámoljuk az Invideket, és letartóztatjuk Tavirát, majd ajánlatot tettünk neki: vagy végzünk az utolsó Túlélőkkel is, vagy pedig megkapják ugyanazt az esélyt az újrakezdéshez, amit az Új Köztársaság megadott a birodalmi zsarnokság és erőszak valamennyi áldozatának.

Nive rövid töprengés után elfogadta az ajánlatot. Mivel az Új Köztársaság fokozatosan erősödött, és a Birodalom utolsó maradványai lassan szétfoszlottak, a Túlélők egyre kevésbé mondhatták el magukról, hogy az elnyomók ellen harcolnak, inkább közönséges rablókká váltak. És Jacob azzal is tisztában volt, hogy az Invidious védelme nélkül az Új Köztársaság hónapok, vagy talán hetek alatt felmorzsolja a maradék Invideket. így aztán készségesen belement, hogy az újrakezdés lehetőségéért cserébe elszórakoztatja az öt vendéget, és gondoskodik az ysalamiriről.

A tárgyalás végén zordon pillantást vetett rám, és megkérdezte:

- Még egy dolog, Jenos... honnan tudjam, hogy sikerrel jártok?

- Miért harcoltál a Birodalom ellen oly sok éven át? - kérdeztem vissza.

- Hogy bosszút álljak meggyilkolt barátaimért.

- Értem - feleltem bólogatva. - Leonia Tavira elrabolta a feleségemet. Én azért harcolok, hogy ne kelljen megbosszulnom a halálát.

Nive résnyire vonta a szemét, és tovább kérdezősködött: Csak ti ketten mentek?

Rákacsintottam Luke-ra, majd szélesen mosolyogva visszafordultam a kapitány felé, és kijelentettem:

- Azért akadnak szövetségeseink. És ezek egyike mindennél hatalmasabb. Remekül elboldogulunk, majd meglátod.

Mielőtt elhagytuk a Courkrus-t, elküldtem két üzenetet. Az egyiket Cracken tábornoknak, ebben azt közöltem, hogy megtaláltuk és hamarosan megtámadjuk az Invidious-t. A csillagromboló pozíciójának adatait Nive-nál hagytuk, de nem adtuk meg Crackennek, mert nem akartuk, hogy felbukkanjon egy csapásmérő különítmény, és riassza Tavirát, mielőtt kiszabadítjuk Miraxot. Ezenfelül fennállt a veszély, hogy ha az Új Köztársaság egységei felbukkannak a Suarbi- rendszer környékén, akkor a Susevfin őrködő Jensaarák felfigyelnek, és értesítik Tavirát - amivel eleve bukásra ítélték volna a mentőakciónkat.

A második üzenetet Boosternek küldtem. Tájékoztattam őt arról,; hogy megtaláltam Miraxot, és máris indulok érte. Az apósomnak még annyi részletet sem árultam el, mint Crackennek, de közöltem vele, hogy számításaim szerint néhány napon belül épen és egészségesen láthatja viszont a lányát - méghozzá az Errant Venture-ön, mert odaviszem, hogy a gigász fedélzetein pihenhesse ki a megpróbáltatásokat.

Luke és én szerettük volna hátrahagyni Elegost, de ő ragaszkodott hozzá, hogy velünk utazik. A caamasi és Ooryl feltűnően jól kijöttek egymással - ezt a trendet mélységesen zavarba ejtőnek találtam. A kapcsolatuk leginkább azon alapult, hogy kicserélték egymással a tapasztalataikat arról, hogy milyen érzés velem lakni. Elegos rámutatott arra, hogy azt a kis csillaghajót, amellyel Luke és Ooryl érkezett a Courkrus-ra, egyetlen szál pilóta hírhedten nehezen kezeli, és mert ő ért az űrhajókhoz, besegíthet Oorylnak, ha másért nem, a látszat kedvéért.

Luke vagy én könnyűszerrel elláthattuk volna a másodpilóta feladatait, csakhogy az ysalamirivel a fedélzeten szándékoztunk a Susevfihez repülni, hogy az Erőt taszító védőpajzs elrejtse a nyomainkat a Planetáris Gyűrűben és a bolygó felszínén őrködő Jensaarák elől. Mint azt a foglyainktól megtudtuk, a Gyűrűben állomásozó Jensaara Védők az Erő segítségével szokták felderíteni a közeledő hajókat, és tudati befolyásolással másfelé terelték azokat, még mielőtt bárki felfigyelt volna a Gyűrűben lebegő csillagrombolóra. Arról is beszámoltak, hogy az aszteroidák közé rejtett Invidious-t eleve nehéz lett volna észrevenni, de a Jensaarák ténykedésének köszönhetően végképp lehetetlennek bizonyult.

Luke elnyújtózott a hajó közös kabinjának egyik párnázott padján, az arcára tapasztotta mindkét tenyerét, és halkan megszólalt:

- Ha több Jedi állt volna a rendelkezésünkre, elkísérhettük volna a felderítőhajókat, és valószínűleg felfigyeltünk volna a Jensaarák tevékenységére.

- Lehet, de én is csak akkor vettem észre őket, amikor a közvetlen közelemben voltak, és megpróbálták megszondázni az elmémet - válaszoltam a fejemet csóválgatva. - Amikor a Xa Fel feletti csatában kapcsolatba léptem Tychóval, azonnal kiszúrtak, míg én magam nem érzékeltem a jelenlétüket. - Felálltam, és átsétáltam a konyhába, ahol kivettem a hűtőből egy dobozos zureber szirupot. - Kérsz inni?

Luke felém pillantott, és miután odamutattam neki az italt, bólintott.

- Igen, az jó lesz. Jöhet!

Odadobtam neki a dobozt, ami tompa puffanással érkezett a hasára,

- Huh...

- Azt hittem, elkapod - mentegetőztem.

Luke felült, leharapta a doboz sarkát, és kiköpte.

- Akartam én - közölte bánatosan mosolyogva -, de az ysalamiri mezőjében tehetetlen vagyok.

Letéptem a kezemben tartott doboz sarkát, belekortyoltam a szirupba, és megkérdeztem:

- Furcsa megint hétköznapinak lenni, mi?

- Az életem első tizennyolc évében fogalmam sem volt az Erőről - magyarázta mélyeket sóhajtva Luke. - Egyszerű parasztfiú voltam, aki szeretett repülni. Birodalmi szolgálatba akartam lépni, hogy pilóta lehessek. A Jedik számomra a múltat jelentették, a történelmet, és Owen bácsi nem biztatott, hogy tanulmányozzam a Rend históriáját.

- Tudom, nálunk odahaza is ugyanez volt a helyzet - válaszoltam legyintve, és leültem a padra Luke lába mellé. - Nagyon ritkán beszéltünk a Jedikről. Tudtam, hogy a nagyapám ismert egyet, és valaha együtt dolgozott vele, de őt emlegetni olyan volt, mint amikor egy volt feleséget emlegetünk egy családi összejövetelen.

- Egészen pontosan az új feleség családja előtt - tette hozzá mosolyogva Luke.

- Igen, így az igazi - feleltem felkacagva. - Tudod, amikor pár hónappal ezelőtt meglátogattam a nagyapámat, láthattam rajta a büszkeséget, amit amiatt érzett, mert segített elrejtőzni Nejaa Halcyon feleségének és gyermekének. Ekkor jöttem rá igazán, hogy mennyi nehézséggel kellett megküzdenie, hogy megannyi éven át álcázza a nyomokat. Azt hiszem, csalódást okoztam neki, amikor félretettem a Jedi-örökségemet, hogy beépülhessek az Invidek közé. Hamarosan tudatni fogom vele, hogy újra megfontoltam azt a döntésemet.

- Örülök, hogy megtetted - dörmögte Luke, és megveregette a hátamat. - Nehéz megítélni, hogy melyik a rosszabb: ha egy tanítványom áttér a sötét oldalra, vagy pedig ha hátat fordít a tanításaimnak.

- Tudod, mi, koréliai Jedik hírhedten akaratosak vagyunk. Hajlamosak vagyunk a magunk útját járni - válaszoltam a vállamat vonogatva, majd átvillant az elmémen az Elegosszal folytatott beszélgetés, és hozzátettem: - Jut eszembe, tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Sosem tettem félre az Akadémiával kapcsolatos előítéleteimet, és ezzel igazából nem adtam esélyt neked arra, hogy felkészíts.

- Elfogadom, de felesleges volt - felelte biccentve Luke. - Én sem könnyítettem meg a helyzetedet. Emlékeznem kellett volna arra, hogy a párhuzamos utak nem jobbak és nem rosszabbak, csupán mások. Te és én még most is ugyanabba az irányba tartunk.

- Ez igaz, de ettől még a legkevésbé sem tetszik például Kyp útja - jegyeztem meg fojtott hangon. - Tavira már ott tart, hogy Kyp az Új Köztársaság parancsára semmisítette meg a Caridát, és sokan lesznek, akik hisznek neki.

- Tudom, és megértem az érzéseidet - dörmögte Luke, azzal ivott egyet, lenyalta a szája fölé tapadó kék folyadékcsíkot, és folytatta:

- Én azonban úgy látom, hogy a Jacob Nive-val és a Túlélőkkel kötött alku nagyban hasonlít ahhoz, amit Kypnek is felajánlottunk. Azzal, hogy a Jedi-rendnek szenteli az életét, egyfajta életfogytiglanit kapott.

- Tudom, és azt is, hogy nehéz dolga lesz. Ha kivégezzük, attól a Galaxis nem válik jobb hellyé, így aztán valószínűleg ez a legjobb megoldás - ismertem el nagy nehezen, azzal ittam pár kortyot, hátrahajtottam a fejemet, és lehunytam a szemem. - Különösen az nem tetszik, hogy nem tudtam előrukkolni jobb megoldással.

- Mindannyian megtettük, amit megtehettünk - felelte Luke, majd rekedtes hangon, fáradtan nevetett egyet, és megkérdezte: - Áruld el nekem, gondoltad volna valaha, hogy egyszer a hipertérben fogsz száguldani, hogy megtámadd egy birodalmi kormányzó palotáját, amelyből időközben egy renegát birodalmi tábornok erődje lett?

Felnyitottam a szememet, Luke-ra sandítottam, és megjegyeztem:

- Tényleg pocsék hely lehetett a Tatuin, ha ilyesmiről ábrándoztál gyerekkorodban...

- Annyira azért nem volt rossz - felelte vigyorogva Luke.

- Ez tény. Egyszer jártam ott - válaszoltam bólogatva. - Más világokon a javák akkorára nőttek volna, mint a huttok, de a Tatuinon összeaszalódtak.

- Ami nem nagy baj - tette hozzá Luke -, képzeld el, mi mindent ellopnának. Igazából szép emlékeim is vannak a Tatuinról. Több szép, mint rossz.

- Mégis elvágytál onnan - szúrtam közbe. - És el is jöttél.

- Méghozzá a lehető legrosszabb módon - felelte, és a mosolya eltűnt.

Együtt érzőn megveregettem a vállát, és kijelentettem:

- Lehet, de a körülmények a lehető legjobbat hozták ki belőled, és ez azt jelenti, hogy a Galaxis többi lakója sem reménytelen eset. Egy napon talán mindenki ráeszmél arra, hogy mi a legjobb formája. Hogy elvesztetted a nagynénédet és a nagybátyádat, az eléggé fájhatott, de fogadni mernék, hogy boldogok lennének, ha tudnák, hogy rajtad keresztül megtérült az a rengeteg áldozat, amit érted hoztak.

- Így gondolod?

- Igen, semmi kétségem - válaszoltam a mesterre mosolyogva. Az ysalamiri burkán belül Luke felszabadultnak tűnt, mintha eltűnt volna az a nyomasztó levertség, ami akkor telepedett rá, amikor érzékelte maga körül a világegyetem minden atomját és mozzanatát. És ezzel párhuzamosan előbukkant az a derűlátás és bizonytalanság, ami valószínűleg kisfiúként, illetve kamaszként jellemezte.

- Nem voltak testvéreid, ugye? Ööö... úgy értem, egyedül nőttél fel?

- Barátaim azért akadtak - válaszolta.

- Aha... nekem is - dörmögtem mosolyogva -, és nem, sosem képzeltem volna, hogy egyszer majd egy birodalmi kormányzó palotája felé száguldók, hogy szembenézzek egy renegát birodalmi admirálissal.

- Óh... - sóhajtotta a mester.

- Nekem az volt a nagy álmom, hogy egyszer elrepülök a Nal Huttára, és elkapok egy hutt bandavezért a saját fészkében.

- Vagyis magad ellen fogadtál volna - jegyezte meg csendesen Luke.

- Hé, én koréliai vagyok, emlékszel? - kurjantottam kacagva.

- Igaz, felejtsd el, amit a fogadásról mondtam! - felelte Luke, azzal kiürítette és összegyűrte a dobozát. - Azt hiszem, néha mindenki kap olyan lapot az élettől, amit nem akart.

- Ebben sok igazság van - ismertem el. - A trükk abban rejlik, hogyan játsszuk ki az ilyen lapokat. Egyesek a világ legjobb lapjait kapják, és mégis elbukják a játszmát. - Biccentettem egyet Luke felé. - Álmok és homokdűnék között felnőtt tatuini parasztfiú létedre egész tűrhető pályát futottál be.

- Azt hiszem, egy koréliaitól ez már dicséretnek számít - hümmögte a mester.

Ebben a pillanatban a zártláncú adóvevő sípolt, aztán Elegos hangját hallottuk:

- Ooryl azt mondja, öt percünk maradt a kitörésig, aztán körülbelül egy óránk, amíg elérjük a Susevfit. Készüljetek fel, hátha forróbb fogadtatásban lesz részünk, mint amire számítunk.

Lenyomtam az adógombot, és visszaszóltam:

- Vettük, Elegos, mindjárt készen leszünk.

Luke feltápászkodott, odament a polchoz, amelyen újratöltésre állított fénykardja hevert. Kihúzta a csatlakozót a markolat aljából, és az övére akasztotta a fegyvert. Ezt követően az enyémet is szabaddá tette, és alaposan szemügyre vette.

- Szép munka - mondta elismerő hanghordozással -, duálfázisú?

- Megpróbáltam megteremteni Gantoris nagy művét - válaszoltam elkomorodva. - Jelenleg csupán az egyik fázis működik. Szereznem kell egy igazi gyémántot.

- A duálfázisú kardok afféle hóbortnak számítottak régebben - jegyezte meg bólogatva Luke, azzal odadobta nekem a markolatot. - Na mindegy, tetszik a pengéje, és úgy látom, jól raktad össze.

- Egy kicsit csúnya, de nem válogathattam. Azt használtam, amihez hozzájutottam - mondtam, miközben elkaptam a markolatot, és felcsavartam az alsó végére a zárókupakot. Végül felálltam, a derékszíjamra csatoltam a fegyvert, és Luke-hoz fordultam: - Lenne még egy kérdésem, mielőtt belevágunk, ha nem bánod.

- Hallgatlak.

- Mi tehát Jedik vagyunk, elméletileg csakis védekezésre használhatjuk a hatalmunkat, csakhogy mi most egy támaszpontot, egy erődöt fogunk megrohamozni.

- Így van - erősítette meg a mester bólogatva. - Harcolni fogunk, hogy megmentsük Miraxot, valamint Tavira jövőbeni áldozatait.

- Ezt világosan értem, de azon töprengek, hogy talán van némi erkölcsi kötelességünk azok iránt, akik az agresszort látják bennünk - jegyeztem meg a homlokomat ráncolva. - Ha például felállított őr vagyok, és meglátom, hogy egy fickó fénykarddal jön felém, lőni fogok, az biztos. Tudod, ez is egy bizonyos „nézőpont kérdése”...

- Értem a problémádat - felelte a Jedi-mester megfontoltan. - Amikor Jabba előtt álltam, figyelmeztettem, hogy engedjen el minket, máskülönben meghal. Nem hallgatott rám, és többé-kevésbé ez okozta a pusztulását.

- Szóval, figyelmeztessük azokat, aki nem tudják, hogy mit tesznek?

- Hát, ha találunk odalent ilyeneket - válaszolta a vállát vonogatva Luke. - Egy birodalmi csillagromboló hány rohamosztagost szállított? Tízezret? Kötve hiszem, hogy az Invidious teljes személyzettel repül manapság, de az biztos, hogy Tavirának rengeteg harcos áll a rendelkezésére. Vajon hányan őrzik a palotát?

- Nem számít - jelentettem ki magabiztosan, és meghúztam a köpenyem övét. - Akármilyen jól terveztette is meg a Császár a katonáit, nem elég jók ahhoz, hogy megállítsanak. Vagy elfutnak előlem, vagy meghalnak. Ebből választhatnak.

- Koréliaiak... - dünnyögte Luke a fejét csóválva. - Nem csoda, hogy a többi Jedi nem akarta, hogy elhagyjátok a saját rendszereteket.

- A többiek csak attól féltek - vágtam vissza a mesterre kacsintva -, hogy miután mi végzünk, nekik már nem marad tennivalójuk.

- Remélem, igazad van - felelte Luke hüvelykujját a derékszíjába dugva. - Mert ezen a bevetésen mindkettőnknek bőven jut majd tennivaló.

Luke és én megpróbáltuk - de csak egy-két percig, és persze mindhiába - rávenni Oorylt és Elegost, hogy maradjanak a fedélzeten, és ellenőrizzék a rendszerbe érkező, illetve onnan távozó hajókat. Egy rádióhívással figyelmeztethettek volna minket, ha az Invidious elindul, vagy ha történik valami, ami miatt meg kell változtatnunk a tervet. Ooryl és Elegos előre megsejtették, hogy mire készülünk, ezért beprogramozták a fedélzeti számítógépet, hogy gyűjtsön be minden adatot a rendszer forgalmáról, és továbbítsa az információkat egy kézi számítógépre, amit a caamasi valahogyan összekötött egy adóvevővel.

Mindezen felül Elegos rámutatott, hogy a szaglásának, illetve Ooryl különleges látásának köszönhetően - nevezetesen, hogy a gand az emberek által nagyképűen „látható spektrumnak” nevezett tartományokon kívüli fényt is látja - sokkal gyorsabban és biztonságosabban tudunk majd haladni az éjszakában, és nem kell az Erővel kiterjesztett érzékeinkre támaszkodnunk, így a Jensaarák csak jóval később fognak felfedezni minket. Ezzel az érvvel egyet kellett értenem, és mert láttam már Oorylt tűzharcban, tudtam, hogy nem bánjuk meg, ha magunkkal visszük. A gand egy sugárkarabélyt választott magának, és átvetett a felsőtestén egy energiacellákkal teli övet.

Elegos is egy karabélyt akasztott a vállára, és egy energiacellákkal telerakott szíjat csatolt a derekára.

- Ugye nem akarsz részt venni ebben? - kérdeztem tőle megrökönyödve. - Nem hiszem, hogy gyilkosságokról szóló emlékekre vágysz.

- Veletek megyek, és ha nem hordozok fegyvert, és nem segítek nektek védekezni, akkor a terhetekre leszek - magyarázta a caamasi. - És ha kudarcot vallotok énmiattam, annak emléke még rosszabb lesz, és azt nem akarom. Inkább arra az emlékre vágyom, hogy segítettem neked megmenteni a feleségedet. - Elém tartotta a fegyvert, a jobb mutatóujjával átkattintotta a tűzváltót, és hozzátette: - És a kábító funkció tökéletes lesz nekem.

Elmosolyodtam, majd végighordoztam a tekintetemet mindhárom társamon, egy-egy pillanatra mélyen belenéztem a szemükbe, és részint meghatottan, részint ünnepélyesen kijelentettem:

- Mielőtt belevágnánk, szeretnék köszönetet mondani nektek. Nálatok jobb barátja még nem akadt senkinek. Őrültek vagytok persze, de csodás barátok.

Elegos a gandra pillantott, és megjegyezte:

- A koréliaiak sosem tudják, mikor kell elhallgatniuk, igaz?

- Más koréliaiak tudják - dörmögte Ooryl, és vigyorra húzta a szájszervét.

Luke felkacagott, és a személyzsilipre mutatva kiadta a vezényszót:

- Hát akkor gyerünk, vágjunk bele egy olyan játszmába, amelytől egy koréliai sosem riadna vissza. Az esélyek eléggé ellenünk szólnak, de azért győzni fogunk!

Nesztelen léptekkel siettünk végig Yumfla sötét utcáin. Senki sem vett észre minket, leginkább azért, mert alig akadtak járókelők. Ezt néhány hónappal korábban furcsának találtam volna, de az Invidek között töltött idő után már nem. A város lakói a házaikban húzták meg magukat ezen a kései órán, az utcákon legfeljebb az Invidious kimenőt kapott katonái, illetve a járőröző rendészek bukkantak fel. A helyiek egy megszállt városban éltek, és bár néhányan minden bizonnyal jól kerestek azzal, hogy árucikkeket szállítottak a kalózoknak, illetve különféle szolgáltatásokat nyújtottak nekik, a leg¬többjük nem akart kapcsolatba kerülni a volt birodalmiakkal. Hasonló feszültséget éreztem Vlarnyában is, és örültem annak, hogy ez elszigetel minket a hétköznapi, tisztességes teremtményektől.

A kimenőjüket élvező katonák nem jelentettek gondot számunkra, mert csakis azzal foglalkoztak, hogy jól érezzék magukat. A párás meleg elől kocsmák és bárok mélyére menekültek, ahol a környezetszabályzó rendszerek elviselhetővé, az italok kellemessé, a barátok pedig szórakoztatóvá varázsolták az éjszakát. A rendészek, akik azt kapták feladatul, hogy gyűjtsék be és szállítsák vissza a csillagrombolóra a túl részeg, túl ostoba vagy túl harcias űrjárókat, egyszer sem láttak meg minket. Elegos azzal a csodás orrával messziről megérezte a páncélötvözet szagát, még mielőtt egyáltalán megpillantottuk volna a rohamosztagosokat, így idejében behúzódhattunk előlük egy-egy sikátor mélyére. Végül elértünk egy épületet, amit keskeny gyepsáv választott el a kormányzói palotától. A birtokot nyolc méter magas védőfal fogta körül, a sarkokon tíz-tizenkét méter magas őrtornyok álltak. Az előttünk húzódó falat boltíves, tágas kapu osztotta ketté, a két hatalmas, dúracél kapuszárnyat már bezárták éjszakára. A falakon rohamosztagosok járőröztek párosával, és ketten-ketten figyeltek a saroktornyokban.

Maga a palota szemből nézve óriási háromszöget formázott, amelynek csúcsain további tornyok emelkedtek. A jobbra és balra eső körülbelül tizenöt méter magas, és kétszer ekkora átmérőjű lehetett, míg a legészakibb, a kapuval egy vonalban álló, legalább harminc méterig nyújtózott. A középső harmada minden oldalán összeszűkült, mintha egy hatalmas kéz összeszorította volna. Ez az érdekes és látványos építészeti megoldás feltűnően megkülönböztette a palotát a többi helyi építménytől. A három tornyot négy emelet magas kiszolgáló épületek kötötték össze, és a nagy torony tetején légikikötő működött - ezért villogtak odafent vörös jelzőfények.

- Húsz méter a kapuig - súgtam a társaimnak, azzal leguggoltam, kiengedtem a szíjamat, és lecsúsztattam vállamról a köpenyemet, hogy ne akadályozzon a mozgásban. Felcsíptem némi port, feldobtam a levegőbe, és miután láttam, hogy a kapu felé sodródik, hozzátettem: - Legalább hátszelünk van.

- Helyes - vette át a szót Luke. - Ooryl és Elegos, ti fedeztek minket, amíg eljutunk a bejáratig.

Elegos megköszörülte a torkát, és megkérdezte:

- A kapu zárva. Hogyan jutunk be?

Luke és én felmutattuk a fénykardunkat.

- Majd ezzel kopogunk - közölte mosolyogva Luke -, alighanem hangos lesz.

- Maguk meg mit művelnek itt? - zendült ebben a pillanatban egy gépies hang, és a fedezékül használt épület sarka mögül két rohamosztagos toppant elénk. - Gyerünk, elő a személyi azonosítókkal!

- Persze, máris... - dörmögtem, azzal felegyenesedtem, és mialatt a jobbommal úgy tartottam magam elé a kardomat, akár egy fényrudat, addig a bal kezemmel a zsebeimben kotorásztam, és tovább morogtam: - Pedig esküdni mernék, hogy ide tettem, nézd már... - Mialatt beszéltem, megpróbáltam egy tévképzettel lerázni a katonákat, de az agyam alig forgott, így a különleges képességeim cserbenhagytak.

A rohamosztagos fél lépéssel távolabbra hátrált tőlem, és kijelentette:

- Maga ismerősnek tűnik!

- Hogy én? Az nem lehet...

- Okoskodni próbál? - förmedt rám a katona, és felemelte sugárvetőjét. - Velünk jönnek!

Luke-ra pillantottam, aki biccentett, mire megvontam a vállamat. Lenyomtam a kardom aktiválógombját, és az előszökkenő energiapenge mélyen belefúródott a rohamosztagos mellkasába. Nekitaszítottam a hullát a másik rendésznek, és félreütöttem a felém lendülő sugárvetőt. A katona meghúzta az elsütőbillentyűt, vörös lézernyalábokat repített mindenfelé, de aztán léptem egyet, és egy gyors csapással tőből lemetszettem a jobb karját. Mialatt a rohamosztagos hörögve eldőlt, Luke a fejét ingatva meredt rám, és fojtott hangon megjegyezte:

- Mintha arról lett volna szól, hogy előbb figyelmeztetjük őket. Ezen az ötleten még dolgozni kéne...

- Náluk esélytelen lett volna - válaszoltam a karomat széttárva, majd gyorsan lebuktam, mert a palota falain őrködő rohamosztagosok ordítozni kezdtek, és tüzet nyitottak ránk. Pillanatokkal később a szirénák is felbőgtek.

- A többi viszont, azt hiszem, jó előre megkapta a figyelmeztetést - tettem hozzá -, szerintem indulnunk kéne!

Luke és én felpattantunk és jobbra-balra cikázva rohantunk a kapu felé, hogy minél jobban megnehezítsük az őrök dolgát. Futás közben megnyitottam magam az Erőnek, és adatok ezrei özönlöttek a tudatomba. A pázsitra csaptam a jobb lábamat, balra ugrottam, és jobbra lendítettem a kardomat, amivel félreütöttem egy lézernyalábot. Kettőt szökkentem, majd egy pillanatra elbizonytalanodtam, mert a jobb oldali toronyra szerelt E-web gyilkos sugarakat lőtt pontosan elém, aztán egy hosszú ívű előreszaltóval átrepültem a felém közeledő nyalábok felett. Hárítottam még két lövedéket, és azt kívántam, hogy bárcsak képes lennék arra, amire Luke, ő ugyanis visszaküldte a sugarakat oda, ahonnan kilőtték azokat, aztán hirtelen berontottunk a falba mélyedő kapu alá. Kiterjesztettem a tudatomat, hogy kiderítsem, mi vár ránk a másik oldalon, de nem találtam senkit és semmit. Még tágabbra nyitottam az érzékelésem körét, és ekkor elmosolyodtam.

- Megtaláltam őt, Luke - mondtam halkan. - Ebből a közelségből érzékelem Miraxot. A balra eső toronyban, lefelé.

- Akkor ne várakoztassuk tovább - válaszolta mosolyogva a Jedi- mester.

Egymástól körülbelül két méterre állva jobbra és balra, majd lefelé vágtunk a kardunkkal, és ezzel akkora lyukat nyitottunk a fém kapuszárnyakba, hogy egy felszíni sikló is befért volna rajta. A súlyos fémlemezek hangos döndüléssel érkeztek a kövezetre. Berontottam a nyíláson, nyomban lesújtottam, és levágtam egy szemből érkező rohamosztagos jobb karját, ami a ránk szegezett sugárvetővel együtt zuhant a kövezetre. A katona felüvöltött, és tántorogva menekült előlünk. Kitéptem a fegyvert a halott ujjak közül, és leadtam egy sorozatot egy rohamosztagosra, aki odafent, a mellvéd mögött húzta meg magát. Eltaláltam a fickót, mire megpördült, és leszédült a falról, aztán tovább már nem törődtem vele, rohanva indultam Luke után.

A mester futás közben a kardját villámgyorsan ide-oda lengetve félresöpört vagy féltucatnyi sugárnyalábot, pontosabban négyet abba a toronyba küldött vissza, ahonnan érkeztek. Az egyik lövész elzuhant, a másik lebukott, míg az E-web szikrázott és felrobbant. A Miraxot rejtő torony ajtaján kifutott egy rohamosztagos, egyenesen Luke elé, mire ő levágta a katona sugárkarabélyának csövét, majd a visszakezes csapással kettéhasította a fegyver hordozóját is.

Kábítólövésre állítottam a zsákmányolt sugárvetőt, és lelőttem az ajtón kilendülő következő rohamosztagost. Pillanatokkal később Elegos berontott a kapun, és kábítólövedékekkel árasztotta el a következő három katonát, akik tántorogni kezdtek, és sorban elterültek a betonon. Luke beviharzott a torony bejáratán. Valami megvillant odabent, meghallottam a fénykard sistergését, de a zöld energiapenge tovább búgott.

Ebben a másodpercben Ooryl is befutott a kapun, és félelmetesen pontos rövidsorozataival megállította a jobb oldali toronytól érkező rohamosztagosokat. Elegos és én fedeztük őt, mialatt megérkezett mellénk, aztán mindhárman berohantunk az épületbe, és egyenesen a lefelé vezető lépcsőhöz futottunk. Hamarosan elhaladtunk két meg-csonkított rohamosztagos mellett, levágott tagjaik legalább két méteres körben szóródtak szét. Egy szinttel lejjebb utolértem Luke-ot: egy tágas kamrában állt, és tőle kétlépésnyire nyolcszögletű folyosó kezdődött, amelynek mindkét oldalfalában keskeny dúracél ajtók sorakoztak.

A mester egy vezérlőpultot tanulmányozott, amelynek főmonitorán nevek futottak végig.

- Megtaláltam a foglyok névsorát - közölte, miután megérkeztem mellé.

Éppen csak rápillantottam egy listára, és máris rámutattam az egyik névre.

- Ő kell nekünk.

- A 02021020-as cellában van - felelte Luke, mire én máris nekivágtam a folyosónak.

- Megvan! - kurjantottam, amikor odaértem az ajtóhoz, majd szétlőttem a zárszerkezetet, és az ajtó szikrazáport okádva félresiklott előttem.

Beszökkentem a nyíláson, de amint visszaérkeztem a fémpadlóra, megtorpantam és mozdulatlanná dermedtem.

Igen, ott feküdt előttem Mirax. Pontosan úgy nézett ki, mint akkor, amikor Exar Kun megmutatta nekem. A homlokán végigvonuló szürke fejpánton zöld és vörös lámpák villogtak. A mennyezetről érkező ezüstös fényben a bőre teljesen fehérnek látszott, míg fekete hajában apró ezüst fénypontok csillogtak. Tökéletesen épnek és egészségesnek tűnt, mintha csak aludt volna, bár a torkom így is elszorult. Elképesztően szép vagy, Mirax - gondoltam lélegzet után kapva -, és nagyon sokáig voltál távol tőlem.

Luke elnyomakodott mellettem, és a feleségem arca fölé hajolt.

- Nem a készülék nem engedi felébredni - mondta kisvártatva. - Érzésem szerint egyfajta Jedi hibernációs transzban van. Normális esetben senkit sem lehet ilyen állapotba kényszeríteni, de ha ez a készülék megtöri az alany akaratát, akkor lehetségessé válik.

- Van tapasztalatom az akaratot megtörő berendezésekkel - jelentettem ki bólintva, azzal leraktam a fénykardomat és sugárvetőmet Mirax ágyára. - Vegyük le róla ezt a vacakot, és ébresszük fel!

Luke óvatosan lehúzta a feleségem fejéről a pántot, amit aztán úgy vágott a falhoz, hogy ezer darabra tört.

- Ennél kicsit több kell, hogy felébredjen - állapította meg aztán, azzal Mirax homlokához közelítette a tenyerét. - Ismerek egy Jedi- technikát...

Elkaptam a csuklóját, és mosolyogva megszólaltam:

- Én is ismerem. A nagyapám írásaiban olvastam róla. Figyelj, Luke, Mirax a feleségem, és szeretnék segíteni neked. Te kihozod ebből az állapotból, én meg tudatom vele, hogy mennyire hiányzott.

Luke biccentett, és megvárta, hogy megkerüljem az ágyat.

- Készen állsz?

- Rendben, kezdheted - mormoltam, azzal előrehajoltam, és a feleségem ajkára tapasztottam a számat.